1088 Budapest, Rákóczi út 5.; Tel: (36 1) 381 23 47 Fax: (36 1) 381 23 48; E-mail: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

 

CSÁKY PÁL

Egy kisebbségi Európában

 

Tisztelt Mádl Ferenc köztársasági elnök úr, Glatz Ferenc Elnök Úr, államtitkár úr,

kedves Arnold Suppan professzor úr,

nagykövet úr, excellenciás urak, a révkomáromi Selye János Egyetem tisztelt rektor ura,

kedves eddigi díjazottak, kedves Andrei Pleşu professzor úr, kedves Szabó István rendező úr,

a magyarországi szlovákság tisztelt képviselői, a budapesti szlovák nagykövetség tisztelt képviselői, képviselő urak,

kedves szlovákiai magyar barátaim, hölgyeim és uraim!

 

Engedjék meg, hogy megköszönjem az Európa Intézet Corvinus-díját, amellyel megtiszteltek. Megtisztelő az indoklás is, amely szerint Szlovákia európai uniós csatlakozási folyamatában játszott szerepemet és az emberi és kisebbségi jogok védelme terén végzett munkámat méltatták ilyen módon figyelemre.

 

Kedves Barátaim!

Az ember ilyen helyzetekben hajlamos arra, hogy túlértékelje a pillanatok súlyát. Arra is hajlamos, hogy kérdéseket tegyen fel önmagának és környezetének is. Nem akarom kikerülni ezeket a kísértéseket, s talán megbocsátják nekem, ha hangosan is megfogalmazom azokat a dilemmákat, amelyekből többet más kitüntetettek is megformáltak előttem eme díj átvételekor – persze más, az enyémtől eltérő összefüggésekben.

Kezdjük tehát a legelején! Mihez kezdhet önmagával egy kisebbségi sorsba született, irodalom és művészetek által némileg megérintett, vegyészmérnöki oklevelet szerzett, 1989 forgatagában a politikába keveredett, s ott máig szolgálatot teljesíteni igyekvő ember, aki ennyi év után, az országos politikában eltöltött 18 év után, is hittel igyekszik vallani, hogy tisztességes közéletre szükség van, hogy a rendszerváltozásra nem szabad legyinteni, hogy Európánknak új architektúrát és értékeket kell adni, s mindezt úgy, hogy azoknak az embereknek az érdekeiről se feledkezzünk meg, akik bíznak bennünk, akik támogatnak és erősítenek bennünket.

Igen, kisebbségben élő vagyok, bár az egységes Európában ez nem különleges státus, hiszen a népek, államok és régiók európai kavalkádjában mindannyian kisebbségiek vagyunk. A legnagyobb európai nemzetek fiai is viszonylagos kisebbségben vannak Európánk sokszínű társadalmában, s ez a tény alapvetően új viselkedési módra késztet mindannyiunkat. Eme viszonylagos gyengeségünk felismerése okozta, hogy Európa – hála Istennek – hat évtizede szakított az addig konvencionálisnak tartott politikai felfogással, s a kontinens népei a hagyományos szembenállások helyett az együttműködésre törekszenek. Az európai lét alapfilozófiája változott meg ezzel a második világháború utáni években. Ama európai népek között, amelyek ezt a filozófiát a magukévá tették, hat évtizede nem volt háború, s bár az európai együttműködés távolról sem tökéletes, ma senki nem vonja kétségbe, hogy az európai nyelvek, kultúrák, tapasztalatok szimfóniájában mindenkinek, a legkisebbeknek is joga van a jelenlétre, a kiteljesedésre. A szép elméletek megvalósítása persze még igencsak felemás, ám nem árt visszanézni a bonyolult európai történelemre, ha néhanapján keveselljük, amit napjaink együttműködési modellje kínál nekünk.

Engedjék meg, hogy néhány, személyes élettörténetemből kiragadott példával próbáljam meg illusztrálni mondandóm lényegi összefüggéseit. Ötvenegy évvel ezelőtt, amikor megszülettem, Budapesten tankok sorakoztak föl az utcákon és fegyverek dörögtek. A keletnémetek és a lengyelek után mi, magyarok is megpróbáltuk elmondani véleményünket a jaltai megosztottságról – mi is sikertelenül. Tizenkét éves voltam hatvannyolcban, amikor ismét csak szovjet tankok vonultak be – ezúttal Csehszlovákiába. Arra az időszakra már emlékszem: emlékszem szüleim reménykedésére, emlékszem a szabadabb légkörre az iskolában, ahová jártam. S emlékszem arra is, hogyan fagyott le a remény a hetvenes években. Emlékszem a félelemre, amely beköltözött a lelkeinkbe, emlékszem a kiszolgáltatottságra, amely bévülről marcangolt mindannyiunkat.

Az én életemben is megjelent, bár az átlagosnál enyhébb formában, a kettős nevelés. Az iskolában megpróbáltak a kommunista ideológia szerint tanítani bennünket, ám otthon, a dél-szlovákiai kedves magyar faluban szüleim hívő keresztény életmódra oktattak. Apám kemény magyar és kemény antikommunista volt, volt is baja elég emiatt. Amikor tízéves koromban először mentem haza a kommunista ifjúsági szövetség piros nyakkendőjével a nyakamban, megállított az utcára nyíló kapunknál és azt mondta:

– Fiam, ha ezen a kapun még egyszer belépsz ezzel a vörös kendővel, többet nem vagy a gyerekem.

Tiszteletben tartottam a kérését, de az igazság az, hogy nem értettem meg makacs hitének mélységét.

– Ez a rendszer – mondogatta – hazugságra és erőszakra épül. Meg fog dőlni, össze fog omlani. Én nem érem meg, de te igen.

Nem hittem neki, de – nevelésének köszönhetően is – irtóztam a diktatúrától. Erre mások is rájöhettek, mert amikor tizenkilenc éves lettem, megmondták nekem, ne is álmodozzak arról, hogy humán irányultságú egyetemre felvesznek. Pozsonyban egyébként is problémám lehet bármely egyetemre való bekerüléssel.

Így kerültem Csehországba, így lett belőlem vegyész. Nem bánom, hiszen megtanultam egy újabb nyelvet, sok barátot szereztem ott is, másfajta világlátást kaptam, másfajta létfilozófiákat is megtanultam. Gazdagodtam talán ezáltal, bár az igazság az, beletörődtem abba, hogy a bipoláris világ gyermeke vagyok. Elfogadtam, hogy a világ jobbik fele tiltott zóna számomra, s még családunknak a második világháború után Magyarországra kitelepített felét sem látogathatom meg akkor, amikor szeretném. Nem azt állítom, hogy békésen beletörődtem ebbe az állapotba, ellenkezőleg, többször is összeütközésbe kerültem a volt kommunista hatalommal. A korlátozott lehetőségek világában úgy gondoltam, a helyemet a civil szférában és a tudományosságban találhatom meg. Így lettem biokémikus, nem utolsósorban Szent-Györgyi Albert műveinek és munkásságának hatására, így próbáltam meg dolgozni a szlovákiai magyar kulturális szövetségben, a Csemadokban. Azokban az években kezdtem el írni is, mára hat könyvet sikerült megjelentetnem. Két éve tudtam meg – a szlovákiai Nemzeti Emlékezet Hivatala kutatásainak köszönhetően –, hogy a volt államrendőrség ezekben az időkben közel két évig, mint a rendszer ellenségét, megfigyelt.

Aztán 1989-ben a volt Csehszlovákiában is megtörtént a csoda. A rendszer önmagába hullott, s én, számos barátommal együtt, belesodródtam a politikába. A három szlovákiai magyar párt közül, amelyek akkor létrejöttek, kettőnek az alapítói közé tartozom. 1990 óta vagyok megszakítás nélkül a szlovák parlament képviselője, azóta öt alkalommal választottak újra. 1990 és 92 között tagja voltam azon bizottságoknak, amelyek Václav Havel, Alexander Dubček, František Mikloško és Ivan Čarnogursky urak vezetésével megpróbáltak kiutat találni a csehek és szlovákok közt tornyosuló politikai válságból – sikertelenül. Az 1992-es választásokat megnyert szlovák politikai elit Szlovákiát a függetlenség irányába sodorta el. Parlamenti frakcióvezetőként, kollégáim megbízása alapján, én mondtam el véleményünket: nem támogatjuk Csehország és Szlovákia különválását, mivel láttuk, mennyi kívánnivalót hagy maga után az akkori függetlenségpárti szlovák elit szellemi szintje. Úgy éreztük, azért kell nekik az új állam, hogy hatalmi gőgjüket senkitől sem korlátozva élhessék ki. S a kilencvenes évek nemzetközi – szovjet és délszláv – horizontján ez bennünk, kisebbségiekben, komoly aggodalmakat keltett.

Sajnos, kisvártatva azt kellett tapasztalnunk, hogy aggodalmaink megalapozottak voltak. Szlovákia 1994 és 1998 között nagyon mélyre csúszott, nemzetközi elszigeteltségbe került. Ekkor kezdtek rájönni a demokratább szlovák kollégáink is, hogy a magyarok nélkül a demokráciát Szlovákiában nagyon nehéz lesz stabilizálni. Egy többnemzetiségű társadalomban egyébként sem lehet megkerülni a kisebbségeket, a szelektív demokrácia sehol nem működhet. S mivel abban a civilizációs alapkérdésben, hogy a szlovákiai társadalom keletre vagy nyugatra haladjon-e tovább, a szlovák társadalom nagyjából két azonos részre oszlott, a tíz százalékot kitevő magyarok véleménye ebben az ügyben döntő volt. Számunkra pedig nem volt kérdéses, hogy Szlovákia minél gyorsabb euroatlanti integrációját kell támogatnunk, amely megvalósításának egyik alapfeltétele a jó, partneri viszony kialakítása az ország minden szomszédjával, így Magyarországgal is.

Ezt tettük, így sikerült kialakítanunk szövetségünket a demokratikusabb szlovák pártokkal, így kerültünk két alkalommal a kormányba, így vittük be az országot a NATO-ba és az Európai Unióba is. Így váltam magam is két egymást követő kormányban miniszterelnök-helyettessé, az emberi és kisebbségi jogok védelme, hatékony regionális politika kialakítása illetve Szlovákia EU-csatlakozásának koordinálása lett a feladatom. Hittem abban, hogy minden olyan terület, amelynek modernizációjához hozzájárulhatok, a társadalom demokratizálódását is magával hozza.

Az elmúlt években Szlovákiában létrehoztuk az ombudsman intézményét, a Nemzeti Emberjogi Központot, az Adatvédelmi Hivatalt, az Építési Minisztériumból Építésügyi és Régiófejlesztési Minisztériumot csináltunk, erőteljesen decentralizáltuk a hatalmat, megerősítettük a helyi önkormányzatokat és létrehoztuk, működőképessé tettük a megyei szintű közigazgatást. Én koordinálhattam Szlovákia első és második Nemzeti Fejlesztési Tervének elkészítését is, kollégáimmal hozzájárultunk ama reformok sikeréhez is, amelynek alapján Szlovákia ma gazdasági szempontból dinamikus országnak vallhatja magát. Létrehoztuk a Kisebbségek Kormánytanácsát, néhány fontos törvényt és nemzetközi dokumentumot sikerült elfogadnunk e kérdéskörben is. Szlovákia megkövette a holocaust áldozatait és eme szörnyűség túlélői számára több száz millió koronás alapot hozott létre, amelyből a túlélők kárpótlását és a zsidó közösség szükségleteit lehet finanszírozni. Azon a dokumentumon, amelynek alapján a kormány a döntést meghozta, az én aláírásom van, én tárgyaltam ki a zsidó közösséggel, a politikai pártokkal és a pénzügyminisztériummal a megoldás részleteit.

Szlovákiában is, mint minden volt kommunista országban, az ötvenes évektől komoly feszültség keletkezett a görögkeleti és a pravoszláv egyház tagjai között. Örülök, hogy a nagy történelmi kiegyezést – az első ilyet a posztkommunista országokban – és az ezzel kapcsolatos pénzügyi támogatást sikerült tető alá hoznunk velük. Szlovákia első – és máig egyetlen – sikeres népszavazását az ország belépéséről az EU-ba a csapatomnak sikerült levezényelnie. Az európai uniós alapokat menedzselő intézményrendszert kollégáimmal együtt sikerült kialakítanunk és hatékonnyá tennünk úgy, hogy az Európai Bizottság azt 2005-ben a legjobbnak ítélte. Nekem jutott az a tisztesség, hogy a szlovák-ukrán határon megnyissam a szétvágott falu, Kis- és Nagyszelmenc között a határátkelő-helyet, lebontva ezzel az utolsó európai vasfüggöny-darabot. A Párkány és Esztergom közötti hidat 1944-ben robbantották fel a visszavonuló német csapatok, a két oldalon megmaradt csonkokra sokan, mint a két ország viszonyának szimbólumára tekintettek. 1999-ben véglegesítettük a helyreállítást célzó dokumentumot, s máig öröm tölt el, amikor azokra a percekre gondolok, amikor a két miniszterelnökkel 2001-ben együtt mehettünk át a gyönyörűen felújított hídon. 2003-ban a magyar és a szlovák oktatásügyi miniszterrel együtt megnyithattuk Révkomáromban a szlovákiai magyar értelmiség utánpótlását biztosítani hivatott Selye János Egyetemet.

Kollégáimmal együtt igyekeztünk nem megfeledkezni a többi kisebbségről sem. A kormányhivatalban létrehoztuk az emberi- és kisebbségi jogok betartását felügyelő főosztályt és a roma kormánybiztosi hivatalt. Javaslatunkra a szlovák kormány 12 kisebbségi közösséget ismert el hivatalosan az országban, kultúrájuk támogatására külön pénzügyi alapot különít el minden év költségvetési törvényében úgy a kormányhivatalban, mint a kulturális minisztériumban. A roma közösség felzárkóztatását külön pénzügyi alap segíti, ez ügyben programok tucatjai valósultak meg, beleértve a jelenleg is megvalósítás alatt álló 18 EU-s programot is. Azon a dokumentumon, amelyben 10 kelet-közép-európai ország kötelezettséget vállalt roma közösségeik helyzetének javítására, az én aláírásom is megtalálható.

 

Hölgyeim és Uraim!

Minden közéleti ember hálás lehet a sorsnak mindazért, amit a közéletben megtehetett. Aki 18 éve megszakítás nélkül vállal szolgálatot az országos és a nemzetközi politikában, az már látott egyet s mást, s a legnagyobb öröme mégiscsak az, hogy – minden probléma ellenére – látta maga körül nagyot változni a világot. Igen, nagy öröm és elégtétel akár szerény módon is hozzájárulni eme változásokhoz. Önök most joggal gondolhatják úgy, hogy a társadalom, amelynek demokratizálódása érdekében mindezt megtettük, hálás lesz annak a közösségnek, amelynek politikusai ily nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy Európa közepén civilizálódjon a Madelaine Albright által 1997-ben sötét lyukként definiált ország. Ám ha a napi sajtót olvassák, nem ilyen hozzáállást tapasztalhatnak odaát. Vihar van megint a fejünk felett, azért, mert úgy gondoljuk, hogy 60 évvel a szomorú kitelepítések után legalább egy bocsánatkérést meg kellene fogalmazni azok felé, akik igaztalan eljárások szenvedő alanyai voltak, s azért is, mert úgy gondoljuk, hogy a kisebbségieknek maguknak kellene önigazgató módon intézniük azokat a területeket, amelyek identitásukat a leginkább meghatározzák: oktatásügyüket, kultúrájukat, s kiterjedt önkormányzattal azokat a régiókat, amelyekben élnek.

Nem akarok én ezzel se többet, se kevesebbet mondani, csak azt, hogy nehéz a terep, amelyen mozognunk kell. Európának olyan régiójában élünk, ahol az emberek,a népek kiszolgáltatottsága gyakori volt. Ne feledjék kérem, Délkelet-Szlovákiában több olyan magyar község van, amelynek lakosai a 20. században nyolc különböző ország vagy politikai rezsim polgáraiként éltek úgy, hogy közben ki sem mozdultak a falujukból. Ami pedig a hatalmi befolyásolással kapcsolatos mentalitást illeti, arról nagyon érdekes és hiteles képet fest a Pozsonyban alkotó Grendel Lajos. Egyik írásában egy kassai polgári családról ír. Az 1990-es évek elején, a vasárnapi ebéd után a család fiatal diáktagja odaszól a sokat látott nagymamának:

– Mama, kimentek az oroszok!

– Kimentek, ez kitűnő! – lelkendezett a nagymama. – És ki jött be a helyükre?

Nos, ki is? A demokrácia? A szellem pompája? A tolerancia fensége?

Nem, egyelőre nem egészen. Ám álmodnunk azért nemhogy szabad, mindez kötelességünk. Szerény Martin Luther Kingekként olyan társadalmakról, ahol az embernek az önértéke lesz a meghatározó. S nem lesz bélyeg rajta, ha kisebbségi.

Lám, a formális folyamatok nem oldanak meg mindent – néha éppen a lényeget hagyják érintetlenül. Mindig is hirdettem: európainak, européernek lenni belső minőséget jelent – pontosabban: kellene, hogy jelentsen. Ám azt is látom, az Európai Unióban is meg lehet rekedni a 19. század szintjén. Ez persze szomorú, ám mindennel, amit itt ma este elmondtam, azt szerettem volna illusztrálni, hogy kollégáimmal együtt nem csupán álmodozunk, de lehetőségeinkhez mérten megpróbálunk tenni is azért, hogy a sors kegyesebb legyen hozzánk. Meggyőződésem ugyanis, hogy amikor a nemzeti sokszínűségről beszélünk egy olyan Szlovákiában, amelynek minden ötödik lakosa valamely nemzeti kisebbségi közösséghez tartozik, akkor Európa jövőjéről is beszélünk. A kis népeknek ugyanúgy oda kell figyelniük a saját esélyeikre a jövő Európájában, mint nekünk, kisebbségieknek a saját államainkban.

Mert van mit féltenünk Európát illetően is. Nézzünk csak vissza: száz évvel ezelőtt mindenkinek világos volt, mit jelent az európai kultúra, európai civilizáció. A jelenlegi demográfiai és migrációs folyamatokat szemlélve abban már nem vagyok bizonyos, hogy ez ennyire egyértelmű lesz-e száz év múlva is. Európánk voltozik, egész világunk rohamosan változik, s nekünk az a kötelességünk, hogy megpróbáljuk újramegtalálni a helyünket benne, a Szent István-i üzenetet jól felfogva újradefiniálni önmagunkat. Ez megkerülhetetlen, hiszen a történelem egyik nagy tanulsága talán mégiscsak az, hogy minden generációnak újra meg kell találnia a helyét a nap alatt, újra be kell laknia azt a teret az adott történelmi időben, amelyet a sors kimért neki.

Mert a sors nagy rendező. Néha még el is kényeztet.

Fenséges érzés volt az elsők közt átmenni a Mária Valéria hídon. Fenséges érzés volt megnyitni a határt a közel hatvan évig szétvágott két község, Kis- és Nagyszelmenc között. Fenséges érzés volt átvágni a szalagot a Selye Egyetem megnyitóján.

De a legszebb mégiscsak az volt, amikor 2004. május elsején hetven éves bácsikák jöttek a szemükben könnyel, s bevallották, éjfélkor kimentek a határra a személyazonossági igazolványukkal kipróbálni, tényleg átengedi-e őket a határőr Magyarországra. Annyi mindent hazudtak már nekünk a politikusok, mondták, ki akartuk próbálni, nem lódítás-e megint az egész európai uniós tagság.

Mi mást mondhattunk erre, mint azt, hogy nem lódítás, s ez azért igaz, mert – mai szóhasználattal élve - kisebbségiek találmánya. Schuman – minden tiszteletünk mellett – nem francia eredetű név. Származásánál fogva pontosan ismerte a német gondolkodásmódot csakúgy, mint a franciát. A megoldás, amelyet megtalált, mindkét fél számára elfogadhatóvá vált. De Gasperi dél-tiroli származású anyukáját sem hagyhatjuk ki a sorból. Igen, az empátia az, amivel mi gazdagítani tudjuk a közös Európát, s amely nélkül az nem fog tudni igazán működni.

Megtisztelő az elismerés, a bizalom. Az is, hogy Önök odafigyelnek munkásságunkra. Az is, hogy együtt próbálunk meg elgondolkodni az előttünk lévő utak érvényességéről. Mert van mit veszítenünk. Nekünk, a szlovákiai magyar közösségnek is. A magyar nemzetnek is. Európának is.

Nagyon jönnek föl azok a régiók, amelyeket nemrégiben harmadik világként tituláltunk. Ma Közép-Európa kormányai versengenek, milyen támogatásokat adjanak vállalataiknak, hogy megtelepedjenek nálunk. Idő kérdése, hogy mikor telepszenek meg falvainkban, városainkban is.

Azt tudjuk, milyen az európai múlt, milyen az európai történelem, kultúra. Magyar vonatkozásban is ismerjük mindezt.

A kihívások azonban itt vannak előttünk, nagy hiba lenne nem észrevenni vagy félreértelmezni őket.

A jövő itt tornyosul előttünk. Higgyük, hogy rajtunk is múlik, milyen lesz.

Örülök, hogy ma este itt felelős emberek, felelős européerek találkoztak. Remélem azt is, hogy optimista, elkötelezett européerek. Mert azt is látnunk kell itt, a 21. század elején, hogy nem kereshetünk izolált magyar, szlovák, román, osztrák igazságot. Közös közép-európai, közös európai igazságokat kell keresnünk – csak így lehet esélyünk.

Az esélyről pedig nem mondhatunk le. Megvalósításáért viszont tenni kell – jókedvvel és reménységgel. Ez – úgy látom –, korparancs.

Legyünk tehát, kedves barátaim, optimisták! Cselekvő optimisták.

 

Elhangzott: 2007. szeptember 14-én, a Corvinus-díj átvételekor a Magyar Tudományos Akadémián