1088 Budapest, Rákóczi út 5.; Tel: (36 1) 381 23 47; E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Begegnungen
Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 17/I:125–144.

TÖRÖK GÁBOR–ZUMBÓK FERENC

A fizetésképtelenségi törvény téziseinek koncepciója

 

I. Új törvény alkotásának szükségessége

A jogharmonizációs követelmények miatt immáron teljesen megszokottá vált egy-egy jogterületet szabályozó norma összhangba hozása az uniós joganyaggal. Ez adott esetben új törvény meghozatalát jelenti, más esetben elég a ki- vagy hozzáigazítás. Tekintettel arra, hogy az Európai Unió témánkat illetően két irányelvet is hozott, ezért a jogalkotónak mindenképpen hozzá kell nyúlnia az 1991. évi IL törvényhez (cstv.)

Az Európa Tanács 26/1998 (V. 19.) sz. irányelve a bankközi elszámolás tekintetében bevezette az ún. nettósítás követelményét, amelynek lényege, hogy az ebben a rendszerben működő bankok egymás közötti elszámolásában semmilyen biztosíték, illetve fedezeti igény – amelyeket egyébként a nemzeti csődjogok előírnak – nem terhelheti a teljesítést. Az Igazságügyi Minisztériumban már folynak az ezzel kapcsolatos törvény-előkészítő munkálatok. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a kérdést a csődtörvénytől független jogforrásban fogják rendezni.

Az 1346/2000 sz. irányelv – amely 2002. május 15-én lépett hatályba – megteremtette uniós szinten a nemzetközi csődjogot, amely – mint az előbbi dátumból is látható – hazánk belépésekor már élő joganyag lesz. Tekintettel azonban arra, hogy ez az irányelv témájából adódóan a több uniós tagállam területén fellelhető adós vagyonának lényegében egy fő eljárás alá vonásának lehetőségét jelenti, megengedve természetesen a csupán egy-egy tagállam területén zajló kiegészítő eljárásokat is, mégpedig úgy, hogy mindegyik eljárás az adott ország anyagi joga alapján folyik, ezért önmagában még nem lenne szükséges a csődtörvény (cstv.) alapvető módosítása, hiszen kizárólag eljárási kérdésekről van szó.

A fentiekkel ellentétben azonban nyilvánvaló, hogy a közös eljárási rend hatással lesz az anyagi jogi szabályok egymáshoz való közelítésére, vagyis feltételezhető, hogy ha nem tennénk semmit, a belépést követő 4-5 éven belül az anyagi csődjog is hozzáidomulna a tagállamok döntő többsége által követett és elfogadott normákhoz.

Ami megítélésünk szerint alapvetően abba az irányba mutat, hogy csődjogunkat megreformáljuk, az a cstv. hatálybalépése óta eltelt időszak gyakorlati problémája.

A közgazdasági tanulmányból jól látható, hogy hatályos jogunk nem elégíti ki azokat a közgazdasági elvárásokat, amelyeket a szakma joggal támaszthat egy ilyen típusú szabályozással szemben. Ugyanakkor a folyamatban részt vevők (adós, hitelezők, bíróságok, felszámolók) egyike sem elégedett a jelenlegi helyzettel, és bár más-más megközelítésből, de mindannyian lényeges kifogásokat tesznek. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy ha ezeket az észrevételeket egymás mellé raknánk, az már kiadná egy új törvény teljes anyagát, persze a dolog természeténél fogva számos egymással ellentmondásban lévő rendelkezéssel találkozhatnánk.

Szinte már közhelyszerű tény, hogy a csődjog a mindenkori aktuális gazdaságpolitika egyik jelentős eszköze, amellyel a jogalkotó élt is, ezt jelzi a két novelláris szintű módosításon túlmenően a rengeteg egyéb kisebb módosítás, amelyek közös célja a törvény jobbítása volt. Jelenleg nem feladatunk e módosítások hatásának kérdésében állást foglalni, ezt egyrészt a gyakorlat, másrészt a szakirodalom már megtette. Ezzel kapcsolatban csak arra szükséges utalni, hogy a gyakorlat még napjainkban is kénytelen négy különböző joganyaggal egymás mellett dolgozni, amelyek bizonyos vonatkozásban markánsan eltérnek egymástól. Ez nyilvánvalóan aránytalan és szükségtelen többletterhet ró a szereplőkre, és megnehezíti az eljárások befejezhetőségét.

Örvendetes módon a magyar jogi kodifikáció már eddig is több alkalommal (versenytörvény, társasági törvény) alkalmazta azt a jogalkotási módszert, hogy a nagyobb lélegzetű módosítások helyett formailag új és egységes törvényt alkotott, megkönnyítve ezzel a jogalkalmazók munkáját, és átláthatóbbá tette a magyar jogrendszert.

Az előbbiekben vázoltak indokolják azt, hogy ne módosításra, hanem új csődtörvény alkotására tegyünk javaslatot.

 

II. Fogalmi definíciók

Közismert, hogy hatályos jogunk terminológiája nem felel meg sem a hazai jogi hagyományoknak, sem pedig a nemzetközi gyakorlatnak. Ez önmagában még nem lenne baj, hiszen egy-egy elnevezéssel szemben az az alapvető tartalmi kritérium, hogy markánsan és mástól jól elkülöníthetően jelezze magát a jogintézményt. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy az idegen nyelvre való lefordításakor ez a tartalmi szempont megmaradjon.

E követelmények egyikének sem felel meg a jelenlegi szóhasználat. 1986-ban alapvetően politikai okokból nem kerülhetett sor a „csőd” kifejezés használatára, ezért neveztük eléggé szerencsétlen módon felszámolásnak a törvényerejű rendeletet. Sajnos ez a terminológia a rendszerváltást követően is fennmaradt, így az a furcsa helyzet állt elő, hogy olyan ismert fogalmakat használunk másra, amelyek ellentétesek történeti hagyományainkkal, de – s ez a nagyobb baj – más képzetet kelt a nem magyar olvasóban.

Példával illusztrálva: amit mi felszámolási eljárásnak hívunk, azt Ausztriában előzetes csődeljárásnak nevezik, a mi csődeljárásunk Ausztriában az előzetes eljárásnak, illetve reorganizációs eljárásnak felel meg, a végelszámolást pedig nyugati szomszédunknál felszámolásként jelölik. Ennek eredményeképpen, mondjuk, egy német fordítás esetén az osztrák olvasó a Konkurs elnevezés alatt egész mást fog találni, mint amit vár.

Nyilvánvaló, hogy a már hivatkozott nemzetközi csődjogi irányelv miatt is a fogalmakat nagyjából-egészében azonos tartalommal kell megtölteni.

Elnevezési javaslataink az alábbiak:

A törvény címeként a fizetésképtelenség elnevezést javasoljuk. Ennek indoka, hogy az 1999. január 1-jén hatályba lépett német fizetésképtelenségi törvény egyrészt átfogó jellege, másrészt a rendkívül alapos, lényegében több mint 20 éves előkészítő periódusa, valamint az a tény, hogy már 1994-ben elfogadásra és kihirdetésre került, jelentős hatást gyakorolt a német dogmatika befolyási övezetében, így hazánkban is. Nyugodtan állítható, hogy az utóbbi 5-6 évben a fizetésképtelenségi jog hazánkban elfogadott megnevezéssé vált.

A jelenlegi felszámolási eljárás elnevezését csődeljárásra javasoljuk változtatni. Kétségtelen tény, hogy éppen az előbb hivatkozott német fizetésképtelenségi törvény már nem használja ezt a fogalmat, de ugyanakkor a másik két német nyelvű ország (Ausztria, Svájc) igen, és az unió többi országában is a csődeljárás az elfogadott terminológia. Ezzel a változtatással az elsöprő többséghez csatlakoznánk.

A végelszámolás kifejezést megtartani javasoljuk. Egyrészt a kifejezés már teljes mértékben meghonosodott a magyar jogi műnyelvben, másrészt mivel dogmatikailag nem tartozik a fizetésképtelenségi jog hatókörébe, ezért nem állnak fent vele szemben azok az aggályok, amelyeket a csőd és a felszámolás kifejezésekkel szemben tettünk. Szigorú dogmatikai szempontból nem kellene szerepelnie ebben a törvényben, de mivel radikális változtatásokat javasolunk ezen eljárás szabályozási területén, így a „ne okozzunk szükségtelen zavart” elv alapján a törvény hatókörén belül tarthatónak látjuk.

 

III. A törvény által elérni kívánt célok

A hazai gyakorlati tapasztalatok jelentős részében gazdasági oldalról nézve komoly hiányosságok fedezhetők fel. Éppen ezért az új törvénynek viszonylag egyszerűnek kell lennie, amelyhez párosulnia kell a gyorsaságnak, az áttekinthetőségnek és a kiszámíthatóságnak. Adott esetben az eljárások automatizmusára is figyelemmel kell lenni.

A mai magyar gazdasági helyzetben a fő hangsúlyt – megítélésünk szerint – a hitelezőérdekek primátusára kell helyezni. Ez alatt a következőket értjük: elméletileg nyilvánvaló, hogy a csődjog elmetszi a normál kötelmi viszonyokat, és a csődnyitás pillanatában azok helyébe a saját sajátos eljárási szabályait állítja. Ez önmagában természetes, viszont sohasem szabad elfelejteni, hogy itt egy speciális jogviszonyról van szó, hiszen alapesetben az adós nem tagadja a tartozás jogcímét, illetve összegszerűségét, jogilag tehát a hitelezőknek nyilvánvalóan igazuk van, a nem fizetés mögött pusztán az húzódik meg, hogy az adós nem tud teljesíteni.

Kétségtelen tény, hogy nemzetgazdasági megfontolásokból az utóbbi 100-150 év jogfejlődése az adóst védő megoldások irányába tolódott, amit viszont érthető módon csak a hitelezők kárára tudott megvalósítani. Ugyanakkor viszont a hitelezők szisztematikus háttérbe szorítása egyrészt nem felel meg a jogrend alapelveinek, másrészt gazdasági működési zavarokat is okozhat a normál kötelmi viszonyok között. A gazdasági jellemzések is azt támasztják alá, hogy az új magyar törvénynek alapvetően hitelezőpártinak kell lennie, ugyanakkor viszont a hitelezői érdeket széles értelemben kell felfogni, tehát ez nem csupán azt jelenti, hogy követeléséhez minél nagyobb arányban hozzájusson, hanem azt is, hogy éppen ebből a célból, ha lehetséges és szükséges, az adós reorganizációjában is aktív szerepet játsszon.

 

IV. Koncepcionális változtatások

1. A gyakorlati elemzések egyértelműen azt támasztják alá, hogy rendkívül sok felszámolási eljárás indul. A hitelezők számos esetben csupán pszichés fenyegetésként alkalmazzák e jogi lehetőséget, felesleges munkaterhet okozva ezzel a bíróságoknak, valamint lerontva a jogintézmény hitelét. Éppen ezért a jövőben célszerűnek látszik a csődeljárások megindítási feltételeinek jogszabályi megnehezítése. A 2001. szeptember 1-jével hatályba lépő módosítás már elindult ezen az úton, hiszen az illetékfeljegyzési jog megszüntetésével szeptember 1. után minden esetben 40 000.– Ft-ba kerül az eljárás megindítása.

Továbblépve ezen az úton, egyrészt javasoljuk bizonyos esetekben az adós részére a kötelező eljárás megindítását, másrészt a hitelezők vonatkozásában meghatározott követelési összeghatár előírását.

2. A jelenlegi hatályos megoldás lényegében lerontja a dologi jogi biztosítékok szerepét, ami gazdasági disszonanciához vezet. Tekintettel arra, hogy koncepciónk egyik sarkalatos pontja a hitelezői érdekek védelme, ezért javasoljuk, hogy az adós vagyona két részre osztódjon. Azon vagyontárgyakon, amelyeken dologi jogi biztosíték áll fenn, az e biztosítékkal rendelkező hitelező közvetlenül kielégítést nyerhessen. (Külön kielégítési jog.) Ha a biztosíték értékesítése követelését fedezi, megszűnik külön kielégítési joggal rendelkező hitelezői státusa, az esetleges maradék pedig a csődvagyon másik részét gyarapítja. Ezzel ellentétes helyzetben a hitelező a ki nem elégített követelése erejéig normál csődhitelezővé válik, és beáll a hitelezői kielégítési rangsorba.

3. Számos esetben komoly gondot okoz a költségek között a munkavállalók jogos járandóságának kifizetése. Abban az esetben is, ha erre van fedezet, akkor a kifizetések eredményeképpen már a biztosított hitelezők igényét sem lehet teljes mértékben kielégíteni. Az általunk javasoltak elfogadása esetén a jogos dolgozói követelések kiegyenlítése még nagyobb veszélybe kerülhetne, hiszen könnyen előfordulhat, hogy az adós vagyonának nagyobb részét a különkielégítés jogcímen vinnék el. Annak érdekében, hogy a munkavállalók minden esetben megkapják jogos járandóságukat, és a hitelezői érdekek primátusa se szenvedjen csorbát, javasoljuk egy pénzügyi alap létrehozását. A pénzügyi alapot a Magyar Államkincstár kezelné. Forrását a munkaadók által kifizetett munkabér bizonyos százalékának befizetése jelentené. Ennek eredményeképpen az alap folyamatosan újraképződne, és a törvény hatálya alá tartozó esetekben a munkavállalók biztosan megkapnák járandóságukat. Az alap ideiglenes kimerülése esetén az államháztartás ideiglenes átcsoportosításával visszafizetési kötelezettség mellett juthatna plusz forráshoz.

Természetesen ez tovább drágítaná a munkaerő árát, ugyanakkor viszont mivel a fedezeti biztosítékokkal rendelkező követelések a rendszerben lényegében garantáltak, éppen ezért várható a bankok nagyobb kölcsönnyújtási kedve, illetve a hitelkamatok csökkenése, amely esetben ez a munkaadót terhelő plusz kiadás megtérülne.

4. Hatályos jogunk szerint a felszámolót a bíróság jelöli ki. A felszámolóként kijelölhetők körét a kormány rendelettel állapítja meg. A kormány a felszámolók névjegyzékébe való felvételre nyilvános pályázatot ír ki.

A felszámolókról szóló kormányrendelet különösebb módosítást nem igényel. Azonban mindenképpen változtatni kellene a jövőben a felszámolók, illetőleg most már a csődgondnokok kijelölése kérdésében. A bíróságoknak a felszámolók kijelölése során csak egyetlen körülményt kell figyelembe venniük, mégpedig azt, hogy az általuk kijelölt felszámoló szerepeljen a felszámolásra kijelöltek listáján. Ez jelenleg kb. 120-130 felszámoló szervezetet jelenthet.

A bírósági ügyvitel szabályairól szóló 123/1983. sz. IM-utasítás szerint felszámolás (csődeljárás) megindításának elrendelése esetén a felszámoló (vagyonfelügyelő) kijelölése a számítógépes program felhasználással történik. A számítógépes program – a felszámolási névjegyzékben meghatározott sorrend, valamint a felszámoló leterheltségének figyelembevételével – a bíróság illetékességi területén bejegyzett, illetve a működő felszámolókat ajánlja fel kijelölésre.

A bírósági ügyvitelről szóló utasítás számos problémát vet fel a felszámolók kijelölése során. Ugyanis a hivatkozott szabályzat a bíróság illetékességi területén bejegyzett felszámolóról beszél, amely fogalom jogilag semmilyen körülmények között nem egyértelmű, nem tisztázható. A hivatkozott kormányrendelet szerint ugyanis a mellékletben felsorolt felszámolókat az ország bármelyik bírósága kijelölheti felszámolóként, tehát ilyen nomenklatúra, mint illetékességi területen bejegyzett felszámoló, semmiféle jogszabályban nem létezik. Ilyen jogszabályi felhatalmazás nincs.

A gyakorlatban az történik, hogy a felszámolást végző bíróságok a több mint 100 felszámoló szervezetből 10-30 szervezetet önkényesen a bíróság illetékességi területére regisztrálnak és ezen túlmenően további felszámolók a működés során szóba sem jöhetnek. A felszámolók kirendelésére is több módszer tapasztalható a bíróságokon. Az egyik az ún. automatizmus, amely gyakorlatilag azt jelenti, hogy a felszámolókat egy meghatározott sorrend szerint eshetőlegesen egymást követően rendelik ki. Ez esetben a felszámoló felkészültségét és szakmai tapasztalatát nem veszik figyelembe. Az automatikus kijelölésből következően tehát a felszámoló szakmai tapasztalata, leterheltsége, az esetleges különleges felkészültsége figyelemen kívül marad, mivel a számítógépes rendszer sematikusan, egymást követően rendeli ki a felszámolókat. Ennél a rendszernél tehát nem beszélhetünk arról, hogy a bíróság, azaz a felszámoló bíró az eset összes körülményét figyelembe véve, az adott ügyben legnagyobb szakértelemmel, felkészültséggel rendelkező felszámolót rendelné ki.

A másik megoldás pedig az, amikor a bíróság – figyelembe véve az eset valamennyi körülményét, az adós gazdálkodási szervezet különleges körülményeit és a felszámoló felkészültségét – igyekszik a legmegfelelőbb felszámolót kirendelni az adott ügyben. Sajnálatos módon azonban ennek a rendszernek is van hátránya, nevezetesen az, hogy mind gyakrabban hallatszanak azok az alaptalan vádak, amelyek szerint a bíróságok egyes, számukra kedvesnek tűnő felszámolókat előnyben részesítenek a felszámolási eljárás során.

A látszatát is el kellene kerülni a felszámoló (csődgondnok) kirendelése során, hogy a bíróság bizonyos felszámolókat (csődgondnokokat) előnyben részesítene, ezért egy olyan módszert kell alkalmazni a jövőben, amely az automatikus rendszer, illetőleg a bíróság szisztematikus kirendelése helyett egy új és minden tekintetben megfelelő rendszert alakítana ki.

A gyakorlatban felmerült annak a lehetősége is már több alkalommal elhangzott előadásokon, hogy az adós kérje a meghatározott, számára kedvezőnek tűnő felszámoló (csődbiztos) kirendelését. Ez a megoldás semmiképpen nem tűnik jónak, ugyanis bizonyos esetekben az adósnak jeles érdeke fűződik ahhoz, hogy a megmaradt vagyonból esetleg további vagyonrészek kimentésre kerüljenek. Amennyiben az adós kezdeményezi és dönti el a csődbiztos személyét, felmerül annak a veszélye vagy annak a látszata, hogy az adós és a csődbiztos az eljárás során összejátszik.

Álláspontunk szerint a csődbiztos kirendelése során az alábbi megoldás tűnne legmegfelelőbbnek és legobjektívebbnek.

A csődgondnok kijelölést vagy a hitelező, vagy pedig a hitelezői választmány kezébe kellene tenni, figyelemmel a dolog bizalmi természetére. A csődgondnokot tehát a hitelező, illetőleg a hitelezői választmány jelölné ki, és a bíróság feladata ebben a tekintetben csak az lenne, hogy a fizetésképtelenséget megállapító végzésében a hitelező vagy a választmány által megjelölt csődgondnokok személyét rögzítené.

Felvetődhet az a megoldás is, hogy a hitelező, illetőleg a választmány a Felszámolók Országos Egyesületének jóváhagyásával vagy egyetértésével tenne javaslatot a csődbiztos személyére.

Amennyiben ez a konstrukció elfogadhatónak tűnne, úgy el kell gondolkodni arról a kérdésről is, hogy a felszámoló esetleges visszahívását hogyan oldják meg az eljárás során.

A jelenlegi szabályozás alapján a felszámoló az eljárás során gyakorlatilag visszahívhatatlan.

Amennyiben a hitelezői választmánynak az esetleges jogszabály-módosítás során lényegesen nagyobb teret kíván adni a jogalkotó, úgy döntést kell abban a kérdésben hozni, hogy meghatározott és szigorú feltételek mellett a hitelezők, illetőleg a hitelezői választmány a törvényben felsorolt okok megléte esetén visszahívhassa a felszámolót.

5. A jelenlegi felszámolási eljárás egyik legneuralgikusabb pontja, illetőleg időszaka az, amikor a bíróság megállapítja az adós fizetésképtelenségét, kijelöli a felszámolót, majd ezt követően az adós megfellebbezi a bíróság végzését. Ezek a fellebbezések az esetek döntő többségét illetően, egyes felmérések szerint 90%-ban, formális fellebbezések. Ezekkel a fellebbezésekkel az adós csak azt akarja elérni, hogy időt nyerjen, és a megnyert idő alatt – tisztelet a kivételnek – a társaság még meglévő vagyonát valamilyen módon kimentse. Ez az eljárás súlyosan sérti a hitelezők érdekeit, és a jelenlegi gyakorlat szerint ezzel a jogalkalmazók nem tudnak mit tenni.

Az esetek, az így megfellebbezett ügyek vizsgálatának elemzése azt bizonyítja, hogy átlagosan egy–másfél év is eltelik, amíg a Legfelsőbb Bíróság a végleges döntést meghozza, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a megfellebbezett végzéseket az esetek döntő részében, 90%-ban helybenhagyja. Ugyanakkor ez alatt az egy–másfél év vagy akár hosszabb időszak alatt a lelkiismeretlen tulajdonosok, illetőleg az adós társaság tisztségviselői nagyon súlyos károkat tudnak okozni a tehetetlenül várakozó hitelezőknek.

Ezt az áldatlan állapotot, álláspontunk szerint, egyetlen új jogintézmény bevezetésével akadályozhatjuk meg, mégpedig úgy, hogy a felszámolási eljárás megindítását követően a bíróság azonnal ideiglenes ügygondnokot rendel ki.

Az ideiglenes csődgondnok feladata – a teljesség igénye nélkül – az lenne, hogy védje a hitelezők érdekeit, és figyelemmel kísérje az adós gazdasági tevékenységét mindaddig, amíg a bíróság a hitelezők kérelme alapján meg nem jelöli, ki nem jelöli a végleges csődgondnokot. Az ideiglenes csődgondnok feladata lenne az adós vagyoni helyzetének áttekintése. Ennek során betekinthetne az adós vagyoni helyzetébe, az adós könyveibe és ellenőrizhetné pénztárát, értékpapír- és áruállományát, szerződéseit, bankszámláit megvizsgálhatná, és a gazdálkodó szervezet vezetőitől felvilágosítást kérhetne, amelyekről természetesen a hitelezőket, illetőleg a hitelezői választmányt folyamatosan tájékoztatná.

Megfontolandónak tartjuk, hogy az ideiglenes csődgondnok hagyná jóvá az adósnak a csődeljárási per időpontjától követően keletkező vagyoni jellegű kötelezettségvállalásait.

Az ideiglenes csődgondnok kijelöléséből az adósnak tulajdonképpen kára nem származna, és nem kerülne hátrányosabb helyzetbe. Amennyiben a csődeljárást az adós vagy a cégbíróság kezdeményezi, az adós jogainak fentiekben vázolt korlátozása természetesen nem ütközik semmiféle akadályba. Amennyiben a hitelező indítja a csődeljárást, úgy elméletileg felvetődik annak a lehetősége, hogy a piaci vetélytárs azért indít csődeljárást az adós ellen, hogy ezzel kellemetlen és kínos helyzetbe hozza, ugyanis az ideiglenes csődgondnok kétségtelenül az adós működését feltétlenül korlátozná. Erre az esetre vonatkozóan javasoljuk azt a megoldást, hogy amennyiben a bíróság a csődeljárást nem indítja meg, mivel az adós nem fizetésképtelen, úgy az a hitelező, aki csalárd módon kezdeményezte a csődeljárást, kártérítéssel tartozzon az adós felé. Az ideiglenes csődgondnok egyébként is tevékenységét csak a végleges csődgondnok kirendeléséig gyakorolná, és ezzel a megoldással az alaptalan időhúzás, időt nyerni akaró fellebbezések gyakorlatilag kiiktatódnának.

6. A hitelezői választmány jelenlegi szabályozása és gyakorlata tulajdonképpen nem biztosítja azt a célt, amelyet a jogszabályalkotó elérni kíván. A hitelezői választmányok az esetek döntő részében nem működnek, illetőleg megalakításra nem kerülnek, az esetek másik részében pedig a megalakult választmányok formális feladatokat látnak el. Álláspontunk szerint a jövőben az új szabályozás során a választmányok megalakítását valamilyen módon kötelezővé kellene tenni. Amennyiben pedig a hitelezők száma nem éri el a minimális hármat, úgy a hitelezők mindegyike automatikusan a hitelezői választmány tagjává is válna. A hitelezői választmány, illetőleg a hitelezők jelölnék ki, az elképzelések szerint, a csődbiztost, illetőleg meghatározott feltételek mellett a csődbiztos leváltására is lehetőség lenne. Mindenképpen erősíteni kellene a hitelezői választmány szerepét az eljárás során. Így megfontolandó annak az angolszász gyakorlatnak a bevezetése, amelyben a hitelezői választmány a hitelezők feladatává teszi a vagyontárgyak értékesítését. A csődbiztos szerepe ez esetben csak arra korlátozódna, hogy felmérje a hitelezői igényeket, azt megfelelően sorrendbe állítsa és besorolja, amennyiben reorganizációra kerülne sor, akkor a reorganizációval kapcsolatos feladatoknak maradéktalanul eleget tegyen, gondoskodjon az adós kintlévőségeinek behajtásáról, ugyanakkor a vagyon értékesítésével kapcsolatos valamennyi feladat átkerülne a hitelezők, illetve hitelezői választmány kezéhez. Természetesen annak nincs jogi akadálya, hogy a hitelezők, illetve a hitelezői választmány megbízza a felszámolót vagy bárkit a vagyon értékesítésével. Ez az általunk javasolt megoldás, meggyőződésünk szerint, egyszerűbbé, gyorsabbá és hatékonyabbá tenné a vagyon értékesítésével kapcsolatos eljárásokat, és elkerülhetőbbek lennének azok a mendemondák és feltételezések is, amelyek arra utalnak, hogy a felszámolók az eljárásokat elhúzzák, illetőleg nem kívánatos vagyoni előnyhöz jutnak. Ezzel többek között véget lehetne vetni annak a helytelen gyakorlatnak, amelyet a felszámolók szinte kivétel nélkül alkalmaznak. Nevezetesen – tisztelet a kivételnek – jelentős részük rendszeresen használja a felszámolás alatt álló adós anyagi eszközeit, legfőképpen járműveit, mindenféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül, és ezzel a hitelezőknek számottevő kárt okoz. A szabályozás során természetesen a hitelezőknek, a hitelezői választmánynak lényegesen több jogosultságot kellene biztosítani az egész eljárás folyamán, amely során többek között a felszámoló (a csődbiztos) folyamatosan és meghatározott rend szerint lenne köteles beszámolni a hitelezőknek a csődeljárás adott szakaszairól.

7. Sajnálatos módon a fellebbezések elbírálása miatt az eljárások meglehetősen elhúzódnak. Az ideiglenes csődbiztos kirendelésével és intézményének bevezetésével kapcsolatosan úgy gondoljuk, hogy megfelelő megoldást adtunk a csődeljárás kezdeti szakaszával kapcsolatos problémakörre, ugyanakkor nincs megfelelő megoldás az eljárás során a kifogások intézésével kapcsolatos eljárások elhúzódására.

A felszámoló intézkedése ellen tett kifogások tárgyában a felszámolást elrendelő bíróság hozza meg a végzéseit. Ezeknek a végzéseknek az elbírálása a Legfelsőbb Bíróság elé kerül, így ezek az eljárások még jobban elhúzódnak, mint a korábban kifejtett felszámolási eljárás megindításával kapcsolatos eljárások.

Az a) variációként megjelölt megoldás azt jelentené, hogy a felszámolási csődeljárásokat nem a megyei bíróságok előtt kellene lefolytatni, hanem a megyeszékhelynél lévő városi bíróság előtt – ez esetben pedig a megyei bíróságok és a Fővárosi Bíróság viszonylag gyorsan, rövid idő alatt, le tudná folytatni a kifogással kapcsolatos fellebbezési eljárásokat.

A b) megoldás pedig az lenne, hogy a kifogások elbírálása során hozott végzések ellen önálló fellebbezésnek nem lenne helye, hanem az ügydöntő eljárás során nyílna meg a jogosultak fellebbezési lehetősége. Ez a megoldás hihetetlen módon felgyorsítaná az eljárásokat, ugyanakkor meg kell mondani azt, hogy az eljárást lezáró végzést követő fellebbezési fórum esetenként aránytalanul sok feladat elé állna.

8. Mai gyakorlatunkban számos probléma forrása, hogy a felszámolás megindítása után derül ki, az adós vagyona tulajdonképpen a költségek fedezésére sem elegendő. Ez, túl azon, hogy a bíróságokat feleslegesen foglalkoztatja, azzal a következménnyel is jár, hogy a felszámoló szervezeteknek indokolatlan és nem vagy csak nehezen megtérülő, lényegében fölösleges kiadást okoz. Éppen ezért javasoljuk az 1881. csődtörvényünkből már jól ismert megoldást, ami a korabeli gyakorlati tapasztalatok fényében kitűnően be is vált, nevezetesen az, hogy a vagyoni elégtelenség (vagyonhiány) legyen az eljárás megindítását gátló ok. Ebben az esetben számos felesleges munkától kímélnénk meg a szereplőket, ugyanakkor viszont az ideiglenes csődgondnok rendszerbe állításával megakadályozható lenne az, hogy az adós az utolsó pillanatokban mentse ki vagyonát.

9. Ismeretes, hogy a 2000. évi CXXXVII. tv. újra kodifikálta a Ptk. zálogjogi fedezetét, azaz új, 266. §-ában bevezette a vagyonterhelő zálogjog fogalmat. A jogintézmény lényegéta a következő adja meg: „A jogi személy, illetve jogi személyiség nélküli gazdasági társaság vagyonának egészén vagy annak önálló gazdasági egységeként működtethető részén (vagyon) az ezt alkotó dolgok, jogok és követelések (vagyontárgy) meghatározása nélkül – a zálogszerződés közjegyzői okiratba foglalásával és a zálogjognak a zálogjogi nyilvántartásba való bejegyzésével – vagyont terhelő zálogjog alapítható. Ez a zálogjog a zálogszerződés megkötése után a kötelezett vagyonába kerülő vagyontárgyra is kiterjed, attól az időponttól kezdve, hogy azon a kötelezett rendelkezési jogot szerez, megszűnik azonban, ha a vagyontárgy a kötelezett vagyonából kikerül.”

A külön kielégítési jog bevezetése esetén logikus, hogy az a hitelező, aki vagyont terhelő zálogjoggal rendelkezik, lényegében egyedül van, hiszen követelése erejéig a pillanatnyilag rendelkezésére álló vagyon egészét megragadja. Amennyiben csődeljárás megnyitására kerülne sor, egy hitelező lenne csupán, és az alapvetően több hitelezőre modellezett eljárási szabályok lényegében értelmetlenné válnának. Éppen ezért javasoljuk, hogy ilyen esetben ne lehessen csődeljárást indítani, hanem a hitelező döntése alapján csak és kizárólag reorganizációs eljárást. Elvárható ugyanis a hitelezőtől, hogy fokozottabban kísérje figyelemmel az adós tevékenységét, ami vélhetőleg azzal a gazdasági előnnyel járna, hogy még időben meg lehetne valósítani a cég gazdasági újraszervezését, illetve talpra állítását . Ebben az esetben természetesen – de vélhetően a reorganizáció más esetében is – erősíteni kell a hitelező tényleges befolyását az adós mindennapi gazdasági tevékenységében.

E kérdésnél feltétlenül kell még szólni a rangsorban elfoglalt helyről is. Ha a vagyonterhelő zálogjog jogosultját a rangsorban egy vagy több hitelező megelőzi, akkor ők nem kerülhetnek hátrányosabb helyzetbe, ebben az esetben tehát a vagyonterhelő zálogjog jogosultjának mindenképp gondoskodnia kell az őt rangsorban megelőző hitelező kielégítéséről, ami a reorganizációs eljárás folyamán úgy történik, hogy az adós vagyonából megváltásra kerülnek, de annak sem látjuk elvi lehetetlenségét, hogy a vagyonterhelő zálogjog jogosultja saját maga polgári jogi eszközökkel megegyezzen az őt rangsorban megelőző hitelezőkkel.

10. Ahogy azt az előző pontban is említettük, nézetünk szerint célszerű a reorganizációs eljárásban a hitelező aktívabb gazdálkodásirányítási jogosultságainak megszervezése. E vonatkozásban természetesen két elvi lehetőség közül választhatunk: az egyik a mai rendszer, amely az adós vezetése plusz vagyonfelügyelő együttesével operál, a másik viszont az, hogy a hitelezők kapjanak jogot egy reorganizáció-biztos kirendelésére, aki felelős a reorganizáció végrehajtásáért, illetve végrehajtatásáért.

11. A gazdasági társaságokról szóló 1997. évi törvény csődesetekben elvileg már áttörte a korlátolt felelősség intézményét, ugyanakkor a jogi személyiségű társaságoknál a törzs-, illetve alaptőke megemelésének az infláció mellett a másik indoka a hitelezővédelmi szempontok fokozottabb érvényesítése volt. Ebből kiindulva megfontolandónak látjuk, hogy amennyiben csődeljárás esetén a törzs-, illetve az alaptőke nem áll ténylegesen rendelkezésre, és a cég nem indít önmaga ellen eljárást, akkor a korlátolt felelősség megszűnik.

12. A végelszámolások tekintetében rögzíthető: az eljárások szükségtelenül bonyolultak, olyannyira, hogy kisebb tőkeerejű szervezet tulajdonosainak többször is meg kell fontolniuk, hogy ilyen döntésre jussanak. A kialakult törvényi szabályozással és a magyar gyakorlattal szemben ugyanakkor megállapítható, hogy egyrészt az unió tagországaiban a végelszámolás nem tartozik a csődtörvények hatókörébe (ennek érthető dogmatikai okai vannak), másrészt a kérdést lényegében pénzügyi és cégjogi kérdésnek tartják, és ennek megfelelően külön speciális eljárás nélkül rendezik. A magunk részéről úgy gondoljuk, ezen gyakorlat átvétele mindenképpen indokolt. Javaslatunk értelmében megmaradnának azok az anyagi jogi szabályok, amelyek a végelszámolásról szóló döntésre vonatkoznak, viszont lényegében megszűnne a végelszámoló kijelölése, illetve a kötelezően előírt eljárási rend. Ennek értelmében a végelszámolásról szóló döntést az ügyvezetés jelenti be a cégbíróságnak, kérve a Cégközlönyben való közzétételt. Ezt követően viszont mindenfajta formális eljárás nélkül a tulajdonosok döntése szerinti időpontig kellene elkészíteni a napi zárómérleget, illetve vagyonfelosztási javaslatot, amelyet ugyancsak az ügyvezetés terjeszt a cégtörlésre vonatkozó kérelemmel együtt a cégbírósághoz. Ennek eredményeképpen megszűnnének azok a végelszámolói jogosítványok, amelyek hatályos jogunk részét képezik. Ez az álláspont védhető, hiszen a végelszámolás maga egy szuverén tulajdonosi döntés, amelyhez a külvilágnak sok köze nincs. Ebből viszont az is következik, nincs meg a reális alapja annak, hogy a normál kötelmi viszonyokba beavatkozzunk a jog eszközeivel. Másik oldalról megközelítve a kérdést, ez azt jelenti, hogy elképzelésünk szerint a jövőben végelszámolásra csak és kizárólag azokban az esetekben kerülhet sor, amikor egyrészt nem áll fenn a fizetésképelenség állapota vagy ennek veszélye, másrészt a cég az összes élő kötelmi jogi kapcsolatát polgári jogi eszközökkel rendezni tudja.

Természetesen előfordulhat, hogy olyan követelés léte derül ki, amelyről a cég vezetői a legnagyobb gondosság mellett sem tudtak. Ezekkel az extrém esetekkel is számolni kell, éppen ezért javaslatunk szerint a végelszámolás jogcímével törölt társaság tulajdonosai a felosztott vagyon erejéig még a törlést követő egy évig felelősséggel tartoznak az ilyen típusú követelésekért. Ez viszont jogvesztő határidő. Ellenkező esetben ugyanis a forgalom biztonságának elve szenvedne csorbát.

 

V. A törvény felépítése

Minden nagyobb jelentőségű kódex bevezetéseképpen, a preambulumban illik megfogalmazni a jogalkotó által elérni kívánt célokat. Ebben a vonatkozásban a preambulum bővítését javasoljuk azzal, hogy határozza meg mindkét eljárásban a követendő alapelveket, mégpedig lényegük, tartalmuk és céljuk szerint, és utaljon arra, hogy az eljárások során a részt vevő felek milyen magatartást kötelesek tanúsítani. E kibővített preambulum jelentőségét az adná, hogy mindkét eljárás komoly gazdasági visszaélésekre ad lehetőséget (ez ellen a legszigorúbb jogi szabályozás sem tud védekezni), ezért nem biztos, hogy a Ptk. általános fogalmai a felelősség vonatkozásában itt kielégítők, hiszen nyilvánvaló, hogy ezeknél az eseteknél a felek elé mindenképpen a fokozott gondosság mércéjét kell állítani.

1. Fogalommeghatározás, anyagi jogi normák

Hasonlóan hatályos törvényünkhöz, az új jogszabály fogalom-meghatározással, illetve alapvetően anyagi jogi normákkal kezdődik.

a) A törvény hatálya

A hatály vonatkozásában állandóan vissza-visszatérő gyakorlati probléma, hogy a cstv. egyrészt még a gazdálkodó szervezet terminus technicust használja, másrészt önállóan felsorolja, hogy kik minősülnek gazdálkodó szervezetnek, amelyből egyenesen következik, hogy minden egyes olyan formációnál, amelyre a jogalkotó ki akarja terjeszteni a törvény hatályát, ez szükségképpen és azonnal törvénymódosítással jár. Figyelembe véve azt a körülményt, hogy a Ptk. kodifikációs munkálatai során mára már kikristályosodott, hogy a gazdálkodó szervezet mint fogalom száműzetésre ítéltetett – tegyük hozzá: szerencsére – a magyar jogból, ezért javasoljuk e fogalomnak a fizetésképtelenségi törvényben való megszüntetését is, amelynek eredményeképpen, tekintettel arra, hogy a csődjog az üzleti tevékenységet végzők joga, az alábbi meghatározással lehetne operálni: a törvény hatálya az üzletszerűen gazdasági tevékenységgel foglalkozó jogi és nem jogi személyekre terjed ki. Ez a fogalmi definíció egyrészt alkalmasnak látszik arra, hogy minden olyan szervezetet a törvény hatálya alá vonjon, amely csak kiegészítő jelleggel foglalkozik gazdasági tevékenységgel. Ezek közül első sorban kell megemlíteni az egyesületeket és az alapítványokat. Végig gondja a magyar jogalkotásnak ezen szervezetek csődhelyzetének kezelése, javaslatunk elfogadása viszont ezt a problémát megoldaná. Természetesen a vonatkozó jogszabályi helyekben a megfelelő módosításokat végre kell hajtani, és egy olyan felelősségi szabályt kell beépíteni a Ptk-ba, amely az egyesületek, illetve alapítványok üzletszerű gazdasági tevékenysége eredményeképpen az esetlegesen előálló csődhelyzet miatt azon személyek teljes és korlátlan polgári jogi felelősségét írná elő, akik e tekintetben döntési pozícióban voltak.

A másik oldalról nézve kisegítő szabályként feltétlenül meg kell közgazdasági tartalommal tölteni az „üzletszerű gazdasági tevékenység” fogalmát.

b) Adós

Adósról a szó teljes jogi értelmében csak a csődeljárás, illetve a reorganizációs eljárás során beszélhetünk, így megfelelőnek látszik a mai hatályos szabályozás fenntartása, amely szerint adós az a személy, aki tartozását (tartozásait) az esedékességkor nem tudta vagy előreláthatóan nem tudja kiegyenlíteni.

c) Hitelező

Hitelező az, akinek az adóssal szemben pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelése van, és azt a csődeljárásban a felszámoló nyilvántartásba vette.

Külön kielégítésre jogosult hitelező az, akinek az adóssal szemben dologi jogi biztosítéka van.

d) Vagyon

Mindazon vagyontárgyak, amelyeken az adósnak a Ptk. értelmében tulajdonjoga áll fenn. Idetartozik a 10 évnél hosszabb vagy határozatlan ideig tartó bérleti jog, valamint az egyes vagyontárgyhoz tapadó használati jogok is.

e) A csődtömeg

A csődtömeg az adós vagyonának azon része, amely nincs dologi jogi biztosítékkal terhelve.

2. Csődeljárás

a) Az eljárás megindítása

Hatályos jogunkkal megegyezően az eljárást az adós, illetve a hitelezők indíthatják meg. Különbség lenne viszont a tekintetben, hogy ez mikor és milyen feltételek között képzelhető el.

Javasoljuk, hogy az adós számára kötelező legyen az eljárás megindítása akkor, ha jogi személyiséggel rendelkezik, és az utolsó egy gazdasági év átlagában nem állt rendelkezésére a törzs- vagy az alaptőke, illetve, ha a köztartozásai elérik tőkéje összegét (ez esetben az APEH-hal szemben az éves folyószámla- egyenleg lenne a kiindulási alap, de úgy, hogy abba bele kell számítani azokat a „megbújó” törzstartozásokat, amelyeket az APEH folyószámla-egyenlege nem mutat ki. Idetartoznának továbbá azok az esetek is, amikor az adott cég az áfát, illetve az szjá-t nem egyenlítette ki, az szja esetében itt fel kell hívni a figyelmet, hogy a kérdés büntetőjogi megítélése is szóba kerülhet, hiszen az szja összege magánjogilag a dolgozót, vagyis harmadik személyt illeti, ennek be nem fizetése a cég részéről akár sikkasztásként is felfogható.

Az adós bármely esetben kérheti maga ellen csődeljárás megindítását, ha úgy ítéli meg, hogy várható kötelezettségeinek valószínűleg nem fog tudni eleget tenni. A hitelező jogosult megindítani az eljárást, ha követelése lejárt, és fennállnak az adós fizetésképtelenségének ismérvei, és ezen követelés összege eléri a ..... forintot.

b) Fizetésképtelenség

A klasszikus csődjogok e tekintetben jelentős bírói mérlegelésnek engedtek teret, hiszen abból indultak ki, hogy egy közgazdaságilag bekövetkező nem fizetés ténye mögött nem biztos, hogy olyan gazdálkodási-strukturális problémák állnak, amelyek nem orvosolhatók. Ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy a csődeljárás lényegében drasztikus beavatkozást jelent a gazdasági életbe, hosszú és költséges, ezért elkerülése mindenképpen célszerű és indokolt. Nagyon könnyű lenne azt mondani, hogy ezt az elvet hozzuk vissza, és a bíróknak ismét adjuk meg a mérlegelés jogát, azonban ez a mai leterheltség miatt nyilvánvalóan nem vezetne eredményre. Ugyanakkor a cstv-ben jelenleg szabályozott három eset, úgy tűnik – legalábbis a gyakorlat ezt igazolta vissza –, megfelelően és viszonylag normatív alapon biztosítja a kérdés megnyugtató megoldását. Éppen ezért a cstv. 27. § (2) bekezdésében foglalt a), b), c) feltételrendszer fenntartását javasoljuk azzal a természetes terminológiai különbséggel, hogy az adós a reorganizációs eljárásban kötött egyezséget nem tartotta meg.

c) Az ideiglenes felszámoló csődgondnok eljárása

Az azonnali kirendelés lehetőséget ad arra, hogy az ideiglenes felszámoló hivatala lejártáig általános képet tudjon adni az adós gazdasági helyzetéről. E tekintetben nyilatkoznia kell arról, hogy a csődnyitást megelőző egy éven belüli ügyletek megtámadhatók-e, megtámadásuk esetén milyen megtérülés várható, valamint a vagyonfeltárási ügyekben történő megkeresések eredményéről. Amennyiben ezt a tevékenységét eredménnyel tudja ellátni, akkor a végleges csődtömeggondnok kinevezésekor (aki persze ő is lehet) már egy sokkal aktívabb szakaszba léphet az eljárás, hiszen a végleges csődtömeggondnok számos olyan előzetes információ birtokában kezdi meg tevékenységét, amelynek megállapítására jelenleg még hosszabb időt kell áldozni.

d) A felszámoló (csődtömeggondnok) tevékenysége

Megegyezően a klasszikus jogokkal, illetve a mai nemzetközi gyakorlattal, a csődtömeggondnok kezelési és rendelkezési jogosultságot kap a csődtömeg felett, illetve a külön kielégítésre jogosult hitelezők vonatkozásában, egyrészt ellenőrzi az értékesítésre került tényleges vagyontárgyakat (így kifogásolási jogosultsága van, és megakaszthatja a folyamatot), a tömeg nevében kiadja, illetve bevételezi a tömeget illető vagyontárgyakat, de fő feladata a tömeg tényleges gondozása. Nyilvánvaló persze, hogy ennek kapcsán szorosan együtt kell működnie az adós volt vezetésével, hiszen fennmaradna a tevékenységi zárómérlegnek az utolsó ügyvezető általi elkészítési kötelezettsége, amely tekintetben csupán az jelentene változást, hogy ezt a felszámolónak a hitelezőknek is meg kellene küldenie.

Jelenlegi törvényünk egyik neuralgikus pontja, hogy sem a hitelezők, sem pedig az adósi szervezet tulajdonosai nincsenek folyamatos információval ellátva a felszámolás pillanatnyi állásáról, hiszen ezt a felszámolónak jelenleg csak kérelemre kötelező megtennie. Úgy gondoljuk, a jövőben folyamatos, állandó tájékoztatást kellene kialakítani, amelynek eredményeképpen mind a hitelezők, mind a hitelezői választmány, mind pedig a tulajdonosok az egyes gazdasági eseményekről, azok bekövetkezése után – itt célszerűnek látszik a 15 napos határidő előírása – érdemi információt nyernek.

A hitelezői igények nyilvántartásba vétele abban a tekintetben a mai rendszert követné, hogy megmaradna a hitelezők részéről a regisztrációs díjfizetési kötelezettség. Bár önmagában ez a megoldás dogmatikailag erősen vitatható, fenntartását mégis azért javasoljuk, mert egyszerűen az eljárás szakaszában nincs más olyan likvidforrás, amelyből a felszámoló tevékenységét honorálni lehetne. Márpedig alapvető piacgazdasági elv, hogy a gazdasági életben elvégzett bármely tevékenységért jár az ellenérték.

Ez az az időszak, amikor lényegében ténylegesen eldől, hogy a csődeljárás tovább fog-e folytatódni, hiszen megvan a végleges felszámoló, tisztázódott a vagyoni helyzet, és kialakult a dologi mellékkötelezettséget biztosító hitelezők köre is. Függetlenül a felszámoló tevékenységétől, javasoljuk, hogy a törvény írja elő, miszerint a csődeljárás megindítását követő 30 napon belül kötelező a hitelezői választmányt összehívni, amelynek a későbbiek során meghatározó szerepe lesz.

Az egyik elképzelés szerint a hitelezői választmány a három legnagyobb igénnyel rendelkező hitelezőt foglalja magába, míg a második javaslat ezt a kört kiegészítené a számlavezető pénzintézet képviselőjével is. A hitelezői választmány játszanák – kötelező megalakulása után – az ellenőrző szerepet a felszámoló tevékenysége felett, vagyis a felszámoló az információátadás, bizonyos részüzletek továbbfolytatása vagy tovább nem folytatása, illetőleg a tényleges vagyoni értékesítések során alapvető tájékoztatást lenne köteles adni a hitelezői választmánynak, és a csődtömeg 10%-át elérő vagy azt meghaladó vagyoni mozgásokat csak és kizárólag a hitelezői választmány egyetértésével hajthatná végre. Természetesen idetartozik a külön kielégítésre jogosult hitelezők gazdasági tevékenységének ellenőrzése is.

Amennyiben a hitelezői választmány elégedetlen a felszámoló tevékenységével, úgy jogosult lenne őt leváltani, ennek persze meg kell teremteni a normatív feltételeit, tehát bizonyíthatónak kell lennie, hogy erre milyen esetekben és milyen felszólítás után kerülhet sor. A leváltott felszámoló is jogosult lenne tevékenységének ellenértékére, kivéve, ha a hitelezői választmány bizonyítani tudja, hogy tevékenységét nem a fokozott gondossági követelményeknek megfelelően, hanem azok megszegésével végezte. A gazdálkodási folyamatok lezárása után a felszámoló elkészíti a zárómérleget és a vagyonfelosztási javaslatot. Ezen időpontig a hitelezői választmány bármikor kezdeményezheti a csődegyezség megkötését abból a célból, hogy a csődeljárás befejezését, vagyis az adós tényleges megszűnését elkerüljék, ahol – megegyezően a mai helyzettel – ő jogosult a hitelezők nevében az adós képviselőjével tárgyalni, azonban – szemben a mai helyzettel – célszerűnek látszik ebben a szituációban is kikérni a felszámoló szakmai véleményét, mivel ő az a személy, aki az utóbbi időszakban vezette.

A csődtömeggondnok klasszikus feladata marad a tömeg hitelezőinek besorolása. Rendszerünkben ez a besorolás jelentős változásokon esne át, éppen ezért indokolt vele külön alpontban foglalkozni. Amennyiben a bíróság elfogadja a zárómérleget vagy a vagyonfelosztási javaslatot, akkor a felszámolót (csődtömeggondnokot) felmenti hivatala alól, és részére elrendeli a díj kifizetését.

e) A kielégítési rangsor

Rendszerünkben a kielégítési sorrend alapvető változtatáson esne át, hiszen azáltal, hogy a biztosított hitelezői igények külön kielégítési ágra kerültek, tehát a továbbiakban már nem terhelik a tömeget. Ennek figyelembevételével javasolt kielégítési sorrendünk a csődjogi alapelvek természetes fenntartásával (vagyis azzal, hogy egyetlenegy hitelező sem kaphat addig kielégítést, amíg a sorban előtte álló hitelezők teljes kielégítése nem történt meg) az alábbi képet mutatná:

1. Költség (e kategória magában foglalja a bírósági eljárás összes költségét, valamint a felszámoló teljes díját).

2. Tömegtartozás (a tömegtartozás végig és jól bevált intézménye a csődjognak, itt egyszerűen arról van szó, hogy minden olyan kifizetés idetartozik, gyakorlatilag jogcím nélkül, amely már a csődtömeggondnok rendelkezése alapján keletkezett, amelyben már akár jogosulti, akár kötelezetti pozícióban maga a tömeg volt. Könnyen belátható ugyanis, hogy adott esetben a félkésztermékek befejezéséhez szükséges külső eszközöket a szállítók csak és kizárólag akkor fogják rendelkezésre bocsátani, ha az ellenértéket is megkapják, tehát nem válnak csődhitelezővé. A kategória jellegéből adódóan ezek az eljárás alatt folyamatosan kifizetésre kerülnek, tehát a bírósági tárgyalás időpontjában már teljesedésbe ment kifizetésekről van szó).

3. Szavatosság, jótállás alapján jelentkezhető igények (ez a mai fogalmak szerint a magánszemély nem gazdasági tevékenységéből eredő követelések. Klasszikusan e két kategória tartozik ide, amely nyilvánvalóan csak az ilyen típusú tevékenységet végző adósok esetében jelentkezik, ugyanakkor viszont a védendő érdek jelentősége miatt célszerűnek látszik a tulajdonképpeni első hitelezői csoportba sorolni a jogosultakat. A kifizetések jellegéből adódóan itt a felszámolónak egy elkülönített összeget kell meghatároznia, amely várhatóan ezeket a tartozásokat a szavatossági, jótállási határidő lejártáig fedezni fogja, amennyiben természetesen az elkülönített keret nem kerül felhasználásra, akkor az a többi hitelező kielégítési alapját növeli).

4. A köztartozások tőke- és ügyleti kamattal számított része (ismeretes, hogy a köztartozás vonatkozásában számos bírság, illetve késedelmi pótlék is felszámolásra kerülhet, azonban a nem mindig megfelelő adatáramlás miatt erről a kötelezettek több esetben csak utólag értesülnek. Ugyanakkor ellentétes lenne a csődeljárások céljával, ha pusztán amiatt, hogy bizonyos köztartozások után rendkívül jelentős nagyságú késedelmi pótlékot és bírságot kell befizetni, amelyek nem egy esetben meghaladják magát a tőkekövetelést is, hogy ennek terheit a többi hitelező is viselje. Éppen ezért logikusnak látszik e privilegizált helyen való kielégítés esetén pusztán a normál ügyleti kamat számítása).

5. A kis- és mikrovállalkozásoknak minősülő hitelezők tőkekövetelése a normál ügyleti kamattal (gazdaságpolitikai cél a kis- és mikrovállalkozások támogatása, amelyet jól jelez az e tárgykörben elfogadott 1999. évi XCV. törvény a kis- és középvállalkozásokról, fejlődésük támogatásáról. E felhívott törvény ragyogó fogalmi meghatározását adja a kis- és a mikrovállalkozásnak, amely szerint kisvállalkozásnak minősül az olyan vállalkozás, amelynek összes foglalkoztatotti létszáma 50 főnél kevesebb, és az éves nettó árbevétele legfeljebb 700 millió forint, vagy mérlegfőösszege legfeljebb 500 millió forint, és tulajdonosi körében az állam vagy az önkormányzat külön-külön, de együttesen sem haladja meg a 25%-os részarányt. Mikrovállalkozás pedig az a vállalkozás, amely 10 főnél kevesebb alkalmazottat foglalkoztat, és az éves nettó árbevétel vagy a mérleg-főösszeg nem éri el a kisvállalkozások felső határát).

6. Egyéb tőkekövetelés,

7. késedelmi kamat és pótlék.

Összességében természetesen az ügyleti kamat számíthatósága az eljárás megnyitásának időpontjáig történhet.

f) A bíróság, a zárómérleg és a vagyonfelosztási javaslat elfogadása után – mint már jeleztük – felmenti a felszámolót, majd a meglévő vagyon sorsának kérdését a hitelezői választmány kezébe teszi le. Ezt követően a hitelezői választmány jogosult a vagyontárgyak piaci értékesítésére, és mivel alapvető és döntő érdeke fűződik ahhoz, hogy a piacon a vagyontárgyakért minél magasabb árat tudjon elérni, ezért szükségesnek mutatkozik a vagyon értékesítésének jelenlegi bonyolult szabályozása.

g) A csődeljárás fentiekben jelzett szabályozása maga után vonja mind a felszámolói díj, mind a felszámolói költségek teljes újragondolását. Tekintettel arra, hogy a felszámoló nem maga értékesíti a vagyont az eljárás végén, ezért díjának számítási alapja sem lehet természetesen az általa eladott vagyontömeg nagysága. Úgy gondoljuk azonban, hogy az elmúlt időszakban örvendetesen kialakult tanácsadói piaci árszint kellő alapot ad arra a bíróságnak, hogy a konkrét díjat kialakítsa, amelynek során támaszkodnia kell a hitelezői választmány véleményére is. A díj képzési elvének meghatározása PM rendeleti szintet igényelne, csakúgy, mint a felszámoló által igénybe vehető egyes költségnemek tételes felsorolása is, hiszen ezáltal törvénymódosítás nélkül az országban bekövetkező árváltozásokat a jogalkotó sokkal gyorsabban figyelembe tudná venni, mint ma. Alapelvként természetesen le kell szögezni, hogy a felszámolási tevékenység éppen olyan üzleti vállalkozás, mint bármely más, vagyis számára is biztosítani kell a tevékenységéért járó tisztességes piaci hasznot.

3. A reorganizációs eljárás

Az eljárás megindítását bármely korlátozás nélkül kérheti az adós, illetve az a hitelező, akinek az adós vagyonán a Ptk. 266. §-a értelmében vagyonterhelő zálogjoga áll fenn, valamint bármely más hitelező, akinek dologi jogilag biztosított értéke eléri az adós tulajdonában lévő vagyon felét.

Az eljárás a bírósághoz történő bejelentéssel kezdődik. A bíróság a személyi adatokon és a hitelező általi indítás esetén az erre való jogosultság tényleges fennállásának megállapításán túl mást nem vizsgálhat, hanem végzésével elrendeli a reorganizációs eljárás megindítását. Ez egyben azt is jelenti, hogy az adóst három hónapos fizetési moratórium illeti meg, amelynek során a vele szemben támasztott követelések késedelmi pótlék és bírság nélkül, tehát csak a „normál” ügyleti kamaton kamatoznak. Az adós – ha ő indította az eljárást – az eljárás megindulásától számított két hónapon belül köteles reorganizációs programot előterjeszteni és a megtartandó egyezségi tárgyaláson ehhez a hitelező egyetértését kérni. Az egyetértés érvényes megadásához első alternatívaként vissza lehet térni a 1991–93 között hatályos megoldáshoz, ahol a megjelent hitelezők mindegyikének hozzájárulása kellett a tervhez, vagy pedig követni lehet az 1993 óta lényegében nem működő megoldást (kényszeregyezségi technika) is.

Amennyiben a hitelezők kezdeményezték a csődeljárást, úgy saját döntési kompetenciájukba tartozik, hogy kineveznek-e teljes jogkörrel egy reorganizációs biztost az adósi szervezet élére.

Megegyezés esetén a reorganizációs egyezségnek megfelelően kell az adósnak tevékenykednie, a tervtől való bármely lényeges eltérés (hogy mi a lényeges, azt az egyezségi tervben kell meghatározni) automatikus csődnyitási jogot jelent, vagyis az adós kellően ösztönözve van arra, hogy végrehajtsa a hitelezőivel közösen kialakított vagy elfogadtatott tervet. A terv végrehajtása maximálisan 3 évet vehet igénybe, ez idő eltelte után a bíróságnak az eljárást mindenképpen be kell fejeznie, illetve csődeljárásként kell tovább folytatnia.

Amennyiben nincs megegyezés, és egyébként fennállanak a fizetésképtelenség feltételei, az eljárást csődeljárásba tegye át, ami nem minden esetben szükséges, hiszen a reorganizációs eljárást, legalábbis a gazdasági szakirodalom szerint, elméletileg még a távoli fizetésképtelenség veszélye esetén érdemes kezdeményezni, tehát nagyon könnyen előfordulhat, hogy az adós az eredménytelen egyezség időpontjában még fizetőképes.

 

VI. Záró megjegyzések

A tézisek műfajából adódóan természetesen még számtalan nyitott kérdés van, amely a kodifikáció későbbi szakaszában vár megoldásra. Tekintettel azonban arra, hogy javaslatunk alapvető változások elérését célozza, ezért néhány szót kell szólni azokról a kérdésekről, amelyek kimaradtak. A fogalmi meghatározásnál láttuk, hogy a koncepció nem foglalkozik például a cstv. 4. § (3) bekezdésével, amely azokat a tételeket sorolja fel, amelyek nem tartoznak a gazdálkodó szervezet vagyonához. Úgy gondoljuk, hogy ezek kimaradása különösebb indokolást nem igényel, hiszen a vagyon fogalmának alapvetően tulajdonosi alapra való helyezése automatikusan feleslegessé teszi e rendelkezéseket. Emellett nyilvánvaló, hogy piacgazdasági körülmények között az állami honvédelmi tartalék kérdése nem idetartozik, más kérdés persze, hogy éppen a piacgazdasági körülmények miatt e szervezet ellen is lehet csődeljárást kezdeményezni, de itt alapvetően a közjogi megoldások kerülnek előtérbe.

Ugyancsak nem kell foglalkozni a gazdálkodó szervezet vezetőjének fogalmával, hiszen azt, hogy ki minősül vezetőnek, az adott szervezeti formára vonatkozó anyagi jogszabályok amúgy is megadják, ismétlésük tehát felesleges. Nagy örömmel hagytuk ki az állami vállalatra, trösztre, leányvállalatra vonatkozó részeket, hiszen ezek a fogalmak ugyan még hatályos jogunk részét képezik, de gyakorlatilag nem létező szervezetekről van szó, s mesterséges, formai életben tartásuknak semmi okát nem látjuk.

Sokkal lényegesebb kérdéskör a környezetvédelem problematikája. Hatályos törvényünk speciális előírásokat tartalmaz a környezetvédelem vonatkozásában, ami egyedülálló megoldás, hiszen az uniós országokban nincs arra példa, hogy a csődtörvények foglalkozzanak ezzel az egyáltalán nem lebecsülhető kérdéssel. A környezetvédelem ügye, nagyon helyesen, kiemelt állami feladat, amelyhez az állam kiépítette a maga hatósági rendszerét, és a költségvetésekben mindent megtesz azért, hogy erre a célra forrásokat is tudjon biztosítani. Maga a kárfelmérés is olyan kiadásokat rejt magában, mely egy átlag csődügyben a források jelentős részét leköti, de a végső környezeti kár elhárítása is lényegesen hosszabb időt vehet igénybe, mint amennyi egy normál „polgári” csődeljárás lefolytatásához szükséges. A civil szférában a vonatkozó kárveszély-viselési elv e tekintetben, úgy érezzük, markánsan szétválasztható. Az első és nagyobb csoportba azok a cégek tartoznak, amelyek átalakulásuk nyomán kerültek privatizálásra, és amelyeknél nem vagy nem minden esetben derült még fény a jelentős környezeti károkozásra. Ebben a körben lényegében a pillanatnyi tulajdonosokkal, illetve hitelezőikkel szembeni kártérítési igény megalapozottsága erősen vitatható, hiszen egyrészt az esetek jelentős hányadában egyrészt nem is tudtak a károkozásról, másrészt felelősségük, ha fennáll is, jelentős bizonyítási nehézségekbe ütközik. Más a helyzet az újonnan alakuló cégeknél, ahol már a környezetvédelmi szakhatóságok engedélyét is be kellett szerezni az adott tevékenység megkezdéséhez, ebben a körben viszont környezetvédelmi hatósági úton lehet eljárni, tehát nem csődjogi problematikáról van szó.

Rendkívül jelentős kodifikációs feladat jelentkezik e koncepció elfogadásánál, mégpedig két irányban. Az egyik: meg kell határozni, hogy a törvény szabályait milyen eltérésekkel lehet alkalmazni a pénzügyi intézmény rendszerére, a másik pedig: fel kell tárni és rendelkezni kell róla, hogy milyen anyagi jogi változtatásokat igényel a törvény elfogadása más, a gazdasági életről szóló jogszabályokban (pl. gt., Ptk., számviteli törvény stb.)

Ugyanakkor eleget kell tennünk a bevezetőben már említett uniós irányelv rendelkezésének is, ez azonban jelenleg csupán eljárásjogi feladatot ró ránk. Kérdés persze, hogy csatlakozásunk időpontjáig mennyire és milyen mértékben módosul ez az uniós jogforrás.